Ellenőrző összesítő kimutatás

"Az élet nem főpróba, hanem előadás. Minden élesben megy, nincs módod javítani. Ma dől el minden, tessék komolyan venni a napjaidat." (Moldova György)

Így, az év végén egy-egy "üres" pillanatban gyakran elgondolkodom az idei év történésein. Amikor felidézem az idei évet (a sok vizsgát, az államvizsgákat, az akkreditációs dossziék szériára való gyártását, majd a bizottságok fogadását, az előléptetést, a későbbre vonatkozó ígéretet, a sok szakmai tervet, a megvalósításokat, a nyaralást, a barátkozós napokat) az az érzésem, hogy sűrítve éltem 2-3 évet.  (Ezt abból is gondolom, hogy idén nagyon sok ősz hajszálam lett...) Gyakran jut eszembe egy igen kedves ember mondása, miszerint beérik a kitartó munka gyümölcse... lehet, hogy egy nagy adag gyümölcs épp idén érett be...  

Igyekszem úgy élni, hogy az élet egyes területein minden tőlem telhetőt megtegyek, és úgy látom, megháláltatik az erőfeszítés, nyilván nem rögtön és nem mindig úgy, ahogy azt szeretném. De ha így folytatódik az élet, és rendszeresen lesznek ilyen gyümölcsérős időszakok, akkor azt mondhatom, hogy a legszerencsésebb emberek közé tartozom. Az, hogy szerencsés vagyok és hogy fentről egyengetik az utam nem kérdés, sok éve tudom mindezt, de jó rácsodálkozni, hogy milyen szépen kialakultak azok a dolgok, amikről álmodni is csak futtában mertem. 

De mindig van egy kis félelem, bizonytalanság is bennem, hogy vajon úgymond eleget adok-e cserébe?! Nem-e jön valami egyszer csak, ami széttöri ezt a szépen felépített álomvilágot?!

Persze mindig van egy jel, ami emlékeztet, hogy nem a paradicsomban vagyunk, az apró bosszúságok mellett ott van minden reggel az elégedetlen szempár. És akkor lenne teljes a kép, kerek a világ, ha a reggeli szempárba nézve hasonló öröm, elégedettség és sikerélmény jelenhetne meg, mint amit én érzek. Ez még várat magára, de hiszem, hogy jövő ilyenkor már az említett szempárban látott örömökről, sikerekről is beszámolhatok. 

Időrablók

Akik nem is tudják, hogy ez az egyik legértékesebb kincs... és azok, akik tudják, mert mindent elolvasnak a témában, de mégis rabolják az időmet, időnket... Sokféleképp lehet lopni az időt... vannak akik úgy teszik, hogy észre sem veszik, és nekem sem mindig tűnik fel, ezek azok az emberek, akik "csak" öt perccel érkeznek később (egy hónap alatt, heti két találkozást feltételezve már 40 perccel adósok...). Van olyan is, aki 5-10 percet késik, de tudatosan, hogy ő soha ne kelljen várjon és mert neki értékes az az 5 perc, kihasználja még akkor is, ha én teszek neki szívességet. És vannak az örökös, krónikus késők, akik órákat késnek, hitegetnek, napokkal később végzik el a bevállalt feladatot... az ilyen emberek teljesen kiszámíthatatlanok és megbízhatatlanok. 

Ha kellően erős lennék kerülném mindhárom fenti kategóriát, de az utóbbi kettőt mindenképp... lévén, hogy nem vagyok, inkább arra összpontosítok, hogy én ne éljek vissza senki idejével, ugyanis ez olyan adósság, amit nem lehet törleszteni... 

Ajándék

Nagy izgalommal készültünk keresztgyerekünk, Nóra- Dorottya Isten gyermekévé válására. Elsőként az dőlt el, hogy nem szeretnénk szokványos ajándékokat adni, így következett az ötletelés, délelőtt, délután, a kollégákkal, a családdal.
A nyerő ötletek munkában születtek, ami aztán azt is maga után vonta, hogy az ötletek szolgáltatója végig kellett kísérje, de főleg segítse az ajándékok elkészítésének folyamatát. Köszönet neki ezért!
Mivel valahogy mindig úgy alakul, hogy tengernyi dolgom van, a virtuális barátok segítségét kérve sikerült kiválasztani az egyik ajándékot, egy másik kolléga közbenjárásával. Neki is köszönet!

Személyre szabva, névvel ellátva került kis dobozba, ami aztán a nagy dobozba.

A másik ajándék elkészítését kiszerveztem volna, ha kedvenc foltvarrónk, Kata elvállalja, de neki sok munkája volt és kevés ideje, amit így, utólag nem is bánok. Kata azért segített, amiben tudott, ellátott az ajándékozottnak készített eddigi munkákhoz illő nyersanyagokkal és sok jó tanáccsal.
Így aztán a további alapanyagok kiválasztása, beszerzése után a "kezdő" varrónő lakásába utaztunk, ahol jól meg is vendégeltek, és néhány óra alatt (egy este és egy délelőtt) elkészült a remekmű, igazi handmade. Ezért is ezer köszönet és hála!!!
Következzenek a fotók:

legyen inkább ruha belőle?!

Babzsák lett, csodaszép és egyedi példány

Hatalmasra sikeredett, remélem, sokat használja majd a leányzó

És egy (telefonnal készített) fotográfia, ami már azt bizonyítja, nem veszett kárba a munka:

"A főnök én vagyok!"

Nem könnyű felengedni sem

Hosszú hallgatás után nincs mit mondani... Amikor minden nap találkozunk könnyebb beszédtémát találni, mint hogyha csak ritkán... Többször aggódom azon, hogy egyik-másik havonta vagy még ritkábban látott ismerősömmel miről is beszéljek a ritka találkozón?! Ki tudja, miről beszéltünk utoljára, emlékszik-e egyáltalán valamire... mondjam, hogy államvizsga előtt állok, holott ő már azt is elfelejtette, hogy egyetemista vagyok?! A blogolással is ez a helyzet... annyi említésre, írásra való dolog történt: születtek, megfogantak, csaltak és csalódtak, összebarátkoztunk, újra összebarátkoztunk, ismét eltávolodtunk, változott a környezet, a felállás, a munkakör. Lehullt sok teher... de furamód nem könnyű felengedni... Megszoktam a tengernyi feladatot, a betáblázott életritmust, azt, hogy mindig van ami nyomasszon. Mert nem volt olyan, hogy valami ne lenne elmaradva, ne kellene egy vizsgát letenni, egy dolgozatot megírni, stb. És most nincs ilyen, tegnaptól nincs, és mégis... nem sikerült még felengedni... De sikerülni fog, mert van még néhány hét kemény munka (végre csak munka... Igen, van, aki ennek is tud örülni :D) és végre lesz pihenés is, ha minden a terv szerint alakul. Pihenés az is, ha sikerül időt szánni olyan emberekre, tevékenységekre és dolgokra, akikre/ amelyekre szerettem volna eddig is, de nem jutott.  

Sokaknak köszönettel tartozom az elmúlt időszakban tanúsított türelemért és kitartásért. Köszönet nekik!

Egy aktuális kedvenc: