Ami igazán fontos

Vannak még nálunk elfoglaltabb emberek is, akiktől vállalatok működése függ vagy akik emberi életekért felelnek, de ők sem felejtik el a hozzájuk közel állók ünnepeit...
Más helyett is szégyenkezve kívánok Neked, Zs. boldog születésnapot!

...fala és Széplak

A másik széplaki blogon (sokadjára is belinkelem, hogy biztosra odataláljon az olvasóm, ha még nem járt volna ott:) ) olvastam a szobatársak, lakótársak számbavételét, jellemzését még nyáron, de akkor nem éreztem késztetést arra, hogy én is írjak a nem annyira népes "csapatról", ám mostanság foglalkoztat a kérdés...

Az egyke (1 éves korától saját szobával rendelkező) leányka édesanyja nevelősködése kapcsán sokszor szeretett volna bentlakásban lakni, ám elképzelni sem tudta, milyen is az valójában... 19 évesen azonban Jónásnál (a hallban) eldőlt, két végzős mellé költözöm a 223-ba, nagyon jó társaság mondták, azóta sem tudom eldönteni, hogy azért költöztetett-e oda a tőszomszéd, mert nagyon antipatikus voltam neki vagy épp az ellenkezőjéért... Bár nem volt a legfelhőtlenebb év, visszagondolva, egész jól sült el a dolog és hálás lehetek az akkori (un?!)szimpátiának... Mindent könnyebbé tett a kicsi, barátkozós, kedveske, légynek sem ártó, sok-sok problémát, fájdalmat, dilemmát meghallgató, barátnővé váló K., de egy igazán jó társaságban minden típusú ember van, tehát volt mindent megnehezítő, tönkretevő, a délutánok csendjét jogtalanul követelő, fejre csapó szobatárs is, és volt olyan is, akiről nem kell mesélni. De meg kell említeni a falut, a folyosórészt, ahol mind végzősök laktak, akikben még égett a tenni akarás, a szervezőkedv, az értelmiségi életforma iránti vágy... Imádtam velük tölteni az időt!
Abból az évből van a legtöbb fennmaradó, tartósnak ígérkező kapcsolatom. Együtt járunk színházba, de van akivel barátkozunk, ünnepelünk, dolgozunk, beszélgetünk, naponta megváltjuk a világot és van olyan is, akivel ha csak havonta egyszer találkozunk is, olyan mintha egy faluban laknánk még most is.
Aztán egy év elteltével lett egy szövetséges, ezúttal mi választottuk a kicsiket magunk mellé, ám nem tettünk tanúbizonyságot emberismeretünkről... Egyikük meg sem szólalt egy fél évig, másikuknak be sem állt a szája egy fél évig. A szövetség tartósnak ígérkezett, és ígérkezik, minden reggel együtt kávéztunk, napközben folyt a messengerezés, aztán a délutánokat szobatársak lévén nagyjából együtt töltöttük. Azóta voltam már a sofőrje élete egyik legszebb napján, húzott már ki a pácból, és lényeges, hogy vannak közös tervek is.
Harmadév, a legtöbb mókával, kiruccanással, rendhagyással teli időszak... Sok-sok beszélgetés a lépcsőházban azzal, aki a legtöbbet hallgatott azelőtt, sok titok megosztása, felfedése, aztán sok közös kis titkos terv megvalósítása... Életre szóló barátságnak nézett ki, de valahogyan nem érdemeltük meg, hogy az legyen... tisztázatlanul, lezáratlanul lett vége, szinte egyik napról a másikra... én még reménykedek, hogy majd egyszer legalább az okok kiderülnek. Ezalatt volt még egy nyomot hagyó barátné, Tilos, hagyma, zakuszka... sörözések, nagy evések éjszaka és nagy röhögések, valamint közös kiruccanások, ez az eltávolodás sem magyarázott...
A negyedév első részében az elköltözés gondolatát dédelgettem, s így sikerült az addigra megelégelt 223-at elviselni, ahol semmi nem volt a régi és ahol nem találtam a helyem.
A széplaki élet más, itt mindig tisztaság van, ha van időnk és erőnk takarítani, itt akkor van csend, ha mi azt szeretnénk és akkor változtatnak a tárgyak helyet, ha azt akarjuk, sőt, a sampon is több ideig tart, de a berendezést is meg kell említeni, mostanra évszakonként cserélődnek a díszek és a szobanövények is imádják itt, akárcsak én!!!

csak úgy, és mégis szabályszerűen

Látszólag teljesen véletlenszerű, csak egy esemény, ami nem az életutat teszi teljesebbé... De ha kellő távolságból visszatekintünk, látjuk, a kanyar, amit a "véletlen" esemény rajzolt nem letérő vagy zsákutca, hanem a soksávos és sokdimenziós út része, könnyű kis kanyar, hogy ne kelljen megállni a meredeken... A sorompók, gödrök, csipp-csupp partok kellenek, hogy lassítsunk, nézzünk szembe a világgal, önmagunkkal és értékeljük az eddigi utat, hogy aztán képzeletben vetítsük elő az előttünk állót. Tehát a szerencsésebbik rétegnek, akik közt én is vagyok (csak hinni kell, hogy ide tartozunk!) elég annyit tenni, hogy követjük a gödrös, sorompókkal, partokkal tarkított utat és bevesszük a nagy kanyarokat is (még ha sikos is az út, és nem is téli gumival közlekedünk), hogy egyre határozottabban körvonalazódjon a már gyermekkorban kirajzolódott cél... Persze azóta már azt is tudjuk, hogy maga az út a cél, tehát jó zenét hallgatunk aközben is, és jókat beszélgetünk, hogy jól teljen!

A változatosság mint éltető elem

Egy átlagosan induló nap, egy figyelemfelkeltő kérdés, sok szervezkedés, izgalom, 4 beleegyezés (volt köztük vontatott, kételkedő is), s közben nem volt idő azon gondolkodni, hogy fogom-e tudni jól csinálni, vajon túl nagy-e a felelősség, nagy-e a kihívás... Kedden megkaptam az órarendet, s szerdán letanítottam három órát... Jól sikerült, a szemem is mosolyog, fáradtan, de vidáman telnek azóta a napok. Hálás vagyok annak, aki rám gondolt a lehetőség hallatán, ami jókor jött, felpezsdített és örömmel tölt el. Persze még több a kötelezettség, még nagyobb a terhelés, de ez nem baj, amíg bírom és szívesen csinálom, addig örülök, hogy van amit. Amire nem marad idő, az nem érdemel időt, az nem annyira fontos az életben, hogy veszteség lenne a hiánya... tehát jól vagyok és pont :)