2010. július 4., vasárnap

Nem könnyű felengedni sem

Hosszú hallgatás után nincs mit mondani... Amikor minden nap találkozunk könnyebb beszédtémát találni, mint hogyha csak ritkán... Többször aggódom azon, hogy egyik-másik havonta vagy még ritkábban látott ismerősömmel miről is beszéljek a ritka találkozón?! Ki tudja, miről beszéltünk utoljára, emlékszik-e egyáltalán valamire... mondjam, hogy államvizsga előtt állok, holott ő már azt is elfelejtette, hogy egyetemista vagyok?! A blogolással is ez a helyzet... annyi említésre, írásra való dolog történt: születtek, megfogantak, csaltak és csalódtak, összebarátkoztunk, újra összebarátkoztunk, ismét eltávolodtunk, változott a környezet, a felállás, a munkakör. Lehullt sok teher... de furamód nem könnyű felengedni... Megszoktam a tengernyi feladatot, a betáblázott életritmust, azt, hogy mindig van ami nyomasszon. Mert nem volt olyan, hogy valami ne lenne elmaradva, ne kellene egy vizsgát letenni, egy dolgozatot megírni, stb. És most nincs ilyen, tegnaptól nincs, és mégis... nem sikerült még felengedni... De sikerülni fog, mert van még néhány hét kemény munka (végre csak munka... Igen, van, aki ennek is tud örülni :D) és végre lesz pihenés is, ha minden a terv szerint alakul. Pihenés az is, ha sikerül időt szánni olyan emberekre, tevékenységekre és dolgokra, akikre/ amelyekre szerettem volna eddig is, de nem jutott.  
Sokaknak köszönettel tartozom az elmúlt időszakban tanúsított türelemért és kitartásért. Köszönet nekik!

Egy aktuális kedvenc: