Szinte mindig ráébredek, hogy a kellő pillanatban megjön a kellő segítség... De addig őrlődök, idegeskedek, türelmetlen, undok, életunt és "életuntató" vagyok... Most is így van, olyan dolgon mérgelődök, dühöngök és zsörtölök, amin nem lehet változtatni, ami -sajnos- megtörtént, "megbélyegzett", s élni kell(ene) vele... de nem, én nem olyan vagyok... én felidézem, megharagszom és elrontok egész napokat...
Ma reggel olvastam Tisza Kata legújabb bejegyzését, és jelnek, jelzésnek vettem, talán nem véletlenül:
Bosszant, amikor hagyom olykor beszivárogni a mindennapok kesernyés-savanyú szagát a kristálypohár résein. Ha csak egy pillanatra is nem őrködsz éberen életed falainál, bunkó lesz a hentes, becsap a zöldséges, letaposnak a buszon, késik a vonatod, elromlik a mosógép, kiderül egy ismerősöd ismerőséről, hogy micsoda egy hitvány alak, újabb földrengés rázza meg a világot, lelepleznek egy gyilkosságot, megugranak a hitelek, a szomszéd kutyája beleharap frissen festett kerítésedbe. Nem figyelsz oda, és máris bekerül valami szemcsés részecske a háztartásodba, ellopja a gondolataid, és helyére igyekszik tolni a bosszúságot, az aggodalmat, a félelmet, a haragot, a szorongást, a viszolygást, megannyi olyan érzést, amitől ha csak egy pillanatra is, de nem leszel épp kedves, bájos, elbűvölő, könnyed és gondtalan. A felismerés: nem tudod a világot kikapcsolni. Mert ha nem volna a világ, benne a hentes, a zöldséges, az utas a buszon, a vízkő a mosógépben, földrengés, gyilkosság, hitel, és a szomszéd kutyája!
Állítólag Európában nem lehet meditálni, legyél akármekkora mélyguru. Mert annyira zizeg még a levegő is, hogy képtelenség a semmire gondolni. Minden nappal közelebb kerül a tény, hogy milyen rövid az időnk itt. És annyira aránytalanul sok felesleges elem örvénylik. Az életed minőségét mértéktelenül javítja, ha nem veszel róluk tudomást. Azt mondod, ó, én magam vagyok a harmónia, semmi sem érdekel, csak röpködni akarok összevissza, a saját kis életem, családom, világom számít, a többit kizárom, becsuksz-ajtót ablakot, kidobod a tévét-rádiót, nem olvasol újságot, nem veszed fel a telefont, ezen túl már csak füvet eszel és nem is szőrtelenítesz. De hiába ülsz otthon bundásan, nem kerülsz vissza a természetbe. A civilizáció agresszív, és bekúszik a küszöbön, a kulcslyukon. Együtt kell élni vele. Amennyire lehet, józanul.
Idegeskedni luxus. Kevés az idő. Visszaszólni a hentesnek, meggyőzni a zöldségest, csalódni az ismerős ismerősében, visszaharapni a kutyát luxus. Nem engedhetem meg magamnak, mert két nap az élet, mindjárt itt a holnap, nekem meg még főznöm kell vacsorát, mesét kell olvasnom, és mosolyogni, jó éjszakát!
(Szünet)
Sz. B. szokta mondani elégedetten: „Jókat eszünk, mi kell még?” Régebben azon tűnődtem magamban, ha társaságban elcsíptem, hülye ez az Sz. B., hogy folyton ezt mondogatja, micsoda egy szimpla életfilozófia. Ma már elnézést kérek Sz. B.-től. Igazad van, Sz. B. Mi kell még? Az egyszerű dolgok dicséretén kívül. És annyira örülök, hogy egyszerű ember vagyok. Hogy végre eljutottam ide.
És jönnek a levelek: „Szia Kata, elnézést a zavarásért. Valaki akarok lenni én is. Szerinted hogy kéne ezt csinálni?” Az a helyzet, hogy szerintem leginkább sehogy. Legalábbis kifelé. Mert nézzük csak meg a valakiket. Aki igazán valaki, az szinte mind boldogtalan, magányos, megőrül, függő lesz, visszavonul, túladagol, és korán meghal. A többi meg, aki marad, naphosszat ugrabugrál, és megpróbál valaki lenni, és legrosszabb esetben elhiszi, hogy lett. Micsoda strapa! Élete a barlang falára vetülő árnyék, a valóság meg valahol kint van.
Akkor már inkább a következőket tanácsolom. Nagy a divatja manapság az egyszerűségnek, és exkluzivitása is nagy. A sok hemzsegő valaki meg álvalaki közt kevés az egyszerű senki. Érdemes tehát ezt az utat járni. Jókat eszünk, mi kell még? Kimenni szombat délelőtt a szabadstrandra, zöld békát mutatni a gyermeknek, kapargatni a korpát a másik fejéről, felszúrni egy szalonnát. Nincs harc, nincs figyelem központja, nincs bűntudat. Előre engedni a világot, hadd siessen, mi még maradunk egy kicsit a napon.
(Újabb szünet)
Mircea Eliade filozófus a kedvencem volt. Gimnáziumi tananyag, érettségi tétel román irodalomból A lányoknál című írása. Álomélet és valóság konfliktusa feszül itt is, babitsi, gólyakalifás. És ott áll a valóságot átalvó férfi, és mondogatja, de hát én nem vagyok akárki, én vagyok Gavrilescu, a zongoratanár. Röhejes kortársai ilyenek mondogattak, amikor még jártam közönségtalálkozókra. „Én nem olvasok, hanem írok.” Vagy. „Én nem nézem a tévét, hanem benne vagyok.” Vagy. Beront a könyvesboltba: „Mérnem a főpolcon tartják a könyvemet?” Túl sok a nemakárki, zsibbasztó. Ki néz manapság még tévét? Jókat enni nem sokkal jobb?
(Megj.: a legjobb arcokat sosem a tévében láttam. Hanem. Pl.: a marosvásárhelyi fogorvos, a pécsi könyvtárosnő, a phuketi szabó, stb.)
Mi kell még? 1. Jókat enni. 2. Szabadstrandi herézés. Aztán. 3. Könnyed filmek. Minek folyton terhelni amúgy is terhelt életünket? Szex és New York. A műfajának és a célnak megfelel. Az ember jobban alszik tőle. Ami fontos szempont. Bár ha sokat nézem, megunom a nőket.
Ajánlás: Nem kellesz eléggé megjelent dvd-n. A csodálatos Scarlett Johanssonnal, a jópofa Drew Barrymore-ral, a nemtommilyen Jennifer Anistonnal, és még Ben Afflecknek is jutott egy mosoly. Bemutatják hányféleképpen érthetjük félre egymást. Ha hagyjuk.
Minden nap ajándék, az is, és különösen az, amikor az orvos jó hírt közöl, amikor egymás szemében többet látunk, mint azelőtt, és amikor csak úgy jól vagyunk... De ajándék az is, amit eltékozolunk, amikor nem mosolygunk, amikor nem akarunk boldogok lenni és amikor a beengedett civilizációnak teret hagyunk...
